A Ljubljanai út előtt már hetekkel korábban nagy volt az izgalom. Az interneten megnéztük
az útvonalat, számolgattuk hány órát fogunk buszozni, fotókat nézegettünk a városról, az
országról, a tengerről, érdekességeket olvastunk a szokásokról.

Az utazás délelőttjén nagyon fontos feladat volt a pénzváltás. Együtt mentünk el a
valutaváltóhoz, és mindenki magának váltotta be a szükséges mennyiségű Eurót. Megnéztük
az árfolyamokat, beszélgettünk a forint és az euró értékéről. Bátran álltak oda az ablakhoz,
csak Szabó Balázs állt tétován (szokásos „nemisvagyokitt” testtartással), neki segíteni kellett.

Indulás előtt Gergő autójába rakták a hangszereket, összeszokott csapatként dolgoztak.
Ez így volt az egész út során, hiszen többször kellett ki-be pakolni, cipekedni utcákon
keresztül. Újra és újra bebizonyították, hogy képesek gyorsan, felelősségteljesen dolgozni.
Ennek ellenére a legfontosabb fellépés előtt a buszban maradt a csörgőkkel teli táska. Az
akkor érzett feszültséget ma már jótékony felhő takarja, vidáman emlékezünk arra, ahogyan
Inci gyakorlatilag 10 perc alatt megtanította a négy fiút tánccal és tapssal helyettesíteni a
csörgőzést. Saját korlátaikat átlépve sikerült a váratlan helyzetből a legjobbat kihozniuk.

Elindulás előtt az itthon maradt társak segítettek a táskákat, üdítőket a buszhoz vinni, lelkesen
integettek utánunk, ami jól esett és erőt adott.
Az utazás jó hangulatban telt, Jocó gitározott, énekeltünk, beszélgettünk, viccelődtünk,
közben persze folyamatosan kínálgatták egymást a különböző „rágcsákkal”.

A szállodában két ágyas szobákat kaptunk, a társak úgy kerültek össze, hogy a lehető
legjobban tudják egymást segíteni, kiegészíteni, mint pl. Janó és Jocó kettőse. Ők már
régebbről is jól „tudják” egymást. Jocó gyorsan „betájolta” Janót, aki fantasztikus
gyorsasággal képes mindent elsajátítani, még a mágneskártya használatát is. Ez egy nem
látó embertől hatalmas teljesítmény, ha hozzávesszük még a hosszú folyosót is, a kb. 20
szobaajtóval. Braille útmutatás híján saját tájékozódó módszerét (kb. lépésszám, viszonyítás)
kellett használnia.

Szerdán megnéztük a postojnai cseppkőbarlangot. Mindenkinek nagy élmény volt, és
többjüknek nagy próbatétel is, hiszen lemenni a föld mélyébe, anyaméhbeli élményeket hívhat
elő, ami az „ott és akkor” bekövetkezett sérüléssel, izgalmas „itt és most” reakciókat hozhat
felszínre. Fekete Balázs pl. már az elindulás előtt szorongott ettől, mégis legyőzte önmagát, és
végigjárta velünk a barlangot. Sokan segítették ebben, bíztatták, bátorították, fogták a kezét,
az emelkedőkön „húzták és tolták”. Sikerült, és mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá.

Este Lacinak (talán a barlangi élmény hatására) epilepsziás rohama volt. Váratlanul történt,
de mindannyian tudtuk mit kell tenni. Lacit megviselte a roham, még másnap is nagyon fáradt
volt, társai ezért óvó figyelemmel kisérték minden lépését. Példamutató magatartásuk nekünk
kísérőknek torokszorító élmény volt.
Ez az összefogás és egymás segítése egyébként egész héten jelen volt, érvényesült a hasonlat
a pókháló megtartó erejéről. Miszerint alapítványunk egy olyan pókháló, amely bírja az esőt,
a szelet és a pókot.

Jó volt látni, ahogyan belevetették magukat az élményekbe, ahogyan nyelvismeret nélkül
is gond nélkül ismerkedtek, barátokat, rajongókat szereztek. Ügyességük, kedvességük
elvarázsolta a konferenciát szervező háziasszonyt is.

Úgy jöttünk haza, hogy nyomot hagytunk sok ember szívében.